Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. fejezet

 9. Port Angeles

 
Még túl világos volt, hogy a városba bevezessek, amikor Port Angeles-hez értem; a Nap még mindig túl magasan volt, és bár az ablakaim sötétítve voltak, nem volt okom rá, hogy szükségtelen kockázatoknak vessem alá magam. Még több szükségtelen kockázat alá, talán így kellene mondanom.
            Biztos voltam benne, hogy képes leszek megtalálni Jessica gondolatait a távolból - Jessica gondolatai hangosabbak voltak, mint Angeláé, és ha egyszer megtalálom az egyiket, képes leszek hallani majd a másikat is. Aztán, ha az árnyékok megnyúlnak, közelebb megyek. Addig lehúzódtam az útról egy növényekkel benőtt kocsiútra a városon kívül, ami úgy tűnt, hogy ritkán volt használatban.
            Úgy általánosságban tudtam, hogy milyen irányban keressek - igazából csak egy hely volt, ahol ruhákat lehetett venni Port Angelesben. Nemsokára megtaláltam Jessicát egy háromrészes tükör előtt forogni, és láttam Bellát a térlátásával, hogy dicséri a hosszú fekete ruhát, ami Jessicán volt.
            Bella még mindig ki van akadva. Ha ha. Angelának igaza volt - Tyler .... De nem tudom elhinni, hogy miért ilyen dühös miatta. Legalább tudja, hogy van egy pótpartnere az évvégi bálra. Mi van, ha Mike nem fog jól szórakozni a mostani bálon, és nem fog elhívni legközelebb? Mi van, ha Bellát hívja el az évvégi bálra? Meghívta volna Bella Mike-ot, ha én nem szólok semmit? Vajon Mike azt hiszi, hogy ő csinosabb nálam? És vajon Bella azt hiszi, hogy csinosabb nálam?
            "Azt hiszem jobban tetszett a kék. Kihozza a szemed színét."
            Jessica hamis szívélyességgel mosolygott Bellára, és gyanúsan figyelte őt.
            Tényleg azt gondolja? Vagy azt akarja, hogy szombaton úgy nézzek ki, mint egy tehén?
            Már fáradt voltam Jessicát hallgatni. Kerestem a közelben Angelát - á, de Angela a ruhaváltás folyamatában volt, szóval gyorsan kiugrottam a fejéből, hogy egyedül lehessen.
            Hát, nem sok baj volt, amibe Bella belekeveredhetett volna egy áruházban. Hagyom őket vásárolni, aztán utolérem őket, ha már készek lesznek. Már nemsokára sötét lesz - a felhők megkezdték a visszatérést nyugatról sodródva. Csak egy pillantást tudtam elkapni róluk a sűrű fák között, de láthattam, hogy megsürgetik az alkonyt.
 
168.
            Szívélyesen fogadtam őket, most jobban könyörögtem értük, mint bármikor, ha az árnyékaik után vágyódtam. Holnap Bella mellett ülhetek az iskolában megint, és kisajátíthatom a figyelmét ebéden. Megkérdezhetem az összes kérdést, amit idáig gyűjtögettem...
            Szóval dühös volt Tyler elbizakodottsága miatt. Láttam ezt a fejében - hogy szó szerint értette, amikor az évvégi bálról beszélt, és hogy igényt tartott Bellára. Eszembe jutott Bella arckifejezése arról a másik délutánról - a felháborodott hitetlenség - és nevettem. Kíváncsi lettem volna, vajon mit fog mondani Bella Tylernek erről. Nem akarnék lemaradni a reakciójáról.
            Ezúttal az idő lassan telt, amíg az árnyékokra vártam, hogy megnyúljanak. Ismétlődően felmértem a helyzetet Jessicánál; az ő belső hangját volt a legkönnyebb megtalálni, de nem szerettem sokáig ott időzni. Láttam a helyet, ahol enni készültek. Már sötét lesz vacsoraidőkor... talán véletlenül ugyanazt az éttermet fogom választani. Megérintettem a telefont a zsebemben, arra gondoltam, elhívom Alice-t vacsorázni... Biztosan örülne neki, de talán akkor szeretne Bellával is beszélni. Nem voltam biztos benne, hogy kész vagyok-e Bellát még jobban bekeverni a világomba. Nem elég egy vámpír gond?
            Szokásosan megint benéztem Jessicához. Az ékszereire gondolt, és Angela véleményét kérdezte.
            "Talán visszavihetném ezt a nyakláncot. Van egy otthon, ami talán menne hozzá, és többet költöttem, mint amennyit szabadott volna..." Az anyum ki fog akadni. Mit is tettem?
            "Nem bánom, ha visszamegyünk az üzletbe. De nem gondolod, hogy Bella már keresni fog minket?"
            Mi volt ez? Bella nem volt velük? Jessica szemein keresztül bámultam először, aztán Angeláéra váltottam. A járdán voltak egy üzletsor előtt, és visszafordultak a másik irányba. Bella nem volt a láthatáron.
            Ó, kit érdekel Bella? Gondolta Jess türelmetlenül, mielőtt Angelának válaszolt. "Rendben lesz. Időben odaérünk az étteremhez, még akkor is, ha visszamegyünk. Amúgy is, szerintem egyedül akart lenni." Egy rövidke pillantást vethettem a könyvesüzletre Jessica gondolataiban, ahova Bella ment.
            "Akkor siessünk," mondta Angela. Remélem Bella nem hiszi azt, hogy leráztuk őt. Olyan kedves volt velem az autóban előbb... Igazán kellemes személy. De egy kicsit szomorúnak tűnt
 
 
169.
egész nap. Vajon Edward Cullen miatt van? Fogadni merek azért kérdezgetett a családjáról...
            Jobban oda kellett volna figyelnem. Miről maradtam itt le? Bella egyedül barangolt valahol, és az előtt rólam kérdezgetett? Angela mostmár Jessicára figyelt, - Jessica arról az idióta Mikeról fecsegett - és többet nem tudtam belőle kihúzni.
            Végigmértem az árnyékokat. A Nap elég hamar a felhők mögött lesz. Ha az út nyugati oldalán maradok, ahol az épületek beárnyékolják az utcát a halványuló fénytől...
            Nyugtalan kezdtem lenni, és a gyér forgalmon keresztül a város központjába vezettem. Ezt nem vettem számításba - hogy Bella egyedül elmegy - és fogalmam sem volt, hol keressem őt. Számításba kellett volna ezt is vennem.
            Jól ismertem Port Angelest; egyenesen a Jessica fejében lévő könyvesüzlethez vezettem, és reméltem a keresésem rövid lesz, de kételkedtem, hogy ennyire egyszerű lenne. Mikor tett már valamit Bella egyszerűvé?
            Valóban. A kis üzlet üres volt, kivéve egy korszerűtlen ruhában lévő nőt a pult mögött. Ez nem olyan fajta helynek tűnt, ami érdekelné Bellát - túl újszerű egy praktikus személy számára. Azon tűnődtem, hogy egyáltalán vesződött-e azzal, hogy bemenjen.
            Volt ott egy darabka árnyék, ahova leparkolhattam... Az árnyák egy sötét utat alakított, ami egyenesen az üzlet kiálló tetejéig vezetett. Ezt igazán nem szabadna. A napsütésben való barangolás nem biztonságos. Mi van, ha egy elsuhanó autó visszatükrözi a napfényt az árnyékba pont a helytelen pillanatban?
            De sehogy máshogy nem tudom megkeresni Bellát!
            Leparkoltam, kiszálltam, és az árnyék legmélyebb oldalán tartózkodtam. Gyorsan beléptem az üzletbe, közben felfigyeltem Bella illata halványodó nyomára a levegőben. Itt járt a járdán, de az üzletben nem volt az illatára való utalás.
            "Üdv! Segíthetek-" kezdte el az elárusítónő a mondatot, de én máris az ajtón kívül voltam.
            Követtem Bella illatát addig, amíg az árnyék engedte, aztán megálltam, amikor a napfény sarkához értem.
 
 
 
 
170.
            Milyen tehetetlenül éreztem magam ez miatt - bekerítve a sötét és a világos közötti vonallal, ami végignyúlt előttem a járdán. Annyira korlátozott.
            Csak tippelhettem, hogy folytatta az útját az utcán keresztül dél felé haladva. Nem igazán volt semmi abban az irányban. Elveszett? Hát, ez a lehetőség nem hangzott teljesen elvetendő gondolatként.
            Visszamentem a kocsihoz, és lassan végigvezettem az utcákon őt keresve. Kiszálltam még egypár árnyékfoltban, de csak egy helyen éreztem meg az illatát, és az irány teljesen összezavart engem. Hova próbált menni?
            Jópárszor oda-vissza utazgattam a könyvesüzlet és az étterem között azt remélve, hogy megtalálom útközben. Jessica és Angela már ott voltak, megpróbálták eldönteni, hogy rendeljenek-e vagy megvárják Bellát. Jessica arra törtetett, hogy rögtön rendeljenek.
            Elkezdtem idegen elméken átsuhanni, és a szemeiken keresztül nézni. Biztosan valakinek látnia kellett őt valahol.
            Minél hosszabb ideig maradt elveszve, annál idegesebbé váltam. Soha nem gondoltam arra, hogy milyen nehéznek bizonyulhat a megkeresése egyszer, mint most, amikor látásom és a szokásos útjain kívül volt. Ez nekem nem tetszett.
            A felhők felhalmozódtak a látóhatáron, és pár perc múlva szabad leszek, hogy gyalog nyomozzak utána. Akkor már nem fog olyan sokáig tartani. Egyedül a Nap miatt voltam ilyen tehetetlen most. Csak pár perc, hogy újra enyém legyen az előny és akkor az emberi világ lesz a tehetetlen.
            Még egy elme és még egy. Annyi jelentéktelen gondolat.
            ...gondolom a kisbabának megint fülgyulladása van...
            Hat-négy-nulla volt, vagy hat-nulla-négy...?
            Késik megint. Meg kellene neki mondanom...
            Itt jön! Aha!
            Ott, végre megláttam az arcát. Végre valaki észrevette őt!
            A megkönnyebbülés csak a másodperc töredékéig tartott, aztán többet olvastam az ember gondolataiból, aki kárörvendően nézte az arcát az árnyékban.
            Az elméje idegen volt számomra, és mégsem teljesen ismeretlen. Régen pontosan ilyen elméket vadásztam le.
 
171.
            "NEM!" üvöltöttem, és morgás tört fel a torkomból. A lábam padlóig lenyomta a gázpedált, de hova is megyek pontosan?
            Tudtam általánosan a gondolatai helyszínét, de ez az ismeret nem volt elég részletes. Valami... kell, hogy legyen valami - egy utcajel, üzletnév, valami a látókörében, ami elárulná a helyszínt. De Bella mélyen árnyékban volt, és az ember szemei csakis az ijedt arckifejezésére összpontosítottak - és élvezte a félelmét.
            Bella arca elmosódott az elméjében több más arc emléke miatt. Bella nem az első áldozata.
            A morgásom hangjába beleremegett az autó váza, de ez nem zavart meg engem.
            Nem voltak ablakok a falon mögötte. Valami ipari hely, távol a népes vásárló körzettől. Az autóm nyikorgott, ahogy befordult a sarkon, kitért egy másik járművet, és abba az irányba haladt, amit a helyes útvonalnak reméltem. Mire a másik sofőr rám dudált, a hang már messze volt mögöttem.
            Nézd, hogyan remeg! Kuncogott az ember előre. A félelem volt az, ami vonzotta őt - a rész, amit élvezett.
            "Ne közelíts." A hangja halk volt és szilárd, nem egy sikoly.
            "Ne légy ilyen, cukorfalat."
            Figyelte, ahogyan meghátrál egy lármás nevetéstől, ami egy következő irányból jött. Az embert idegesítette a hang - Fogd be, Jeff! Gondolta - de élvezte, ahogy a lány elhajolt. Ez izgatta őt. Elképzelte a kérleléseit, meg hogy hogyan fog könyörögni...
            Nem vettem észre, hogy többen is voltak vele, amíg nem hallottam a hangos nevetést. Kétségbeesetten átfutottam az elméjén, hogy valami használhatót találjak. Az első lépését tette a lány irányába, kezeit feszítve.
            Az elmék körülötte nem voltak olyan emésztőgödrök, mint az övé. Minden kissé részegek voltak, egyikük sem fogta fel, hogy a Lonnie nevű ember milyen messzire akar elmenni ezzel. Lonnie vezetését vakon követték. Egy kis szórakozást ígért nekik...
            Egyikük végignézett az utcán, idegesen, - nem akarta, hogy elkapják a lány bántalmazása közben - és megadta nekem, amire szükségem volt. Megismertem a keresztező utcát, ahova bámult.
            Egy piros lámpa alatt suhantam el, becsusszantam egy éppen elég széles helyre két autó között a mozgó forgalomban. A dudák harsogtak mögöttem.
172.
            A telefonom vibrált a zsebemben. Figyelmen kívül hagytam.
            Lonnie lassan a lány felé közeledett, hogy kihúzza belőle a kétségbeesést - a terror pillanatát, ami felizgatta őt. Várt a sikoltására, felkészült, hogy kiélvezi.
            De Bella összeszorította az állkapcsát és összeszedte magát. A férfi meglepődött - azt várta, hogy futni próbál majd. Meglepődött és kissé csalódott. Szerette üldözni a zsákmányát, és a vadászat okozta adrenalint.
            Bátor ez az egy. Talán jobb is, gondolom... több benne a küzdeni akarás.
            Már csak egy háztömbnyire voltam. A szörny hallhatta a motor üvöltését, de nem szentelt neki figyelmet, túlságosan az áldozatára irányult.
            Meglátom, hogyan fogja élvezni a vadászatot, ha ő lesz a zsákmány. Meglátom, mit gondol az én vadászati stílusomról.
            Az agyam egy másik rekeszében már válogattam a kínzások széles választékában, amit szemtanúként láthattam a polgárőri napjaim alatt, és kerestem a legfájdalmasabbat közöttük. Ezért szenvedni fog. Kínlódni fog a fájdalomtól. A többiek csupán meghalnak a részükért, de ez a Lonnie nevű szörnyeteg sokáig fog könyörögni a halálért, mire végre megadom neki azt az ajándékot.
            Az úton volt, haladt a lány felé.
            Bevettem az éles kanyart a sarok körül, megpördültem úgy, hogy a kocsi eleje oda irányult, ahonnan jöttem, és az utasülés felőli ajtó a legközelebb volt Bellához. Kivágtam azt, ő már rögtön az autó felé futott.
            "Szállj be!" mordultam rá.
            Mi a ...?
            Tudtam, hogy ez egy rossz ötlet! Nem egyedül van.
            Most futnom kellene?
            Azt hiszem hányni fogok...
            Bella beugrott a nyitott ajtón tétovázás nélkül, és behúzta maga mögött az ajtót.
 
 
 
 
 
173.
            És aztán rám nézett a legbizalomteljesebb arckifejezéssel, amit valaha emberi arcon láttam, és minden erőszakos tervem romba dőlt.
            Sokkal, de sokkal kevesebb, mint egy másodpercig tartott, hogy rájöjjek, nem hagyhatom őt az autóban, hogy az utcán végezhessek a négy férfival. Mit mondanék neki... hogy ne nézzen? Ha! Mikor is tette azt, amit én kértem tőle? Mikor is tette a biztonságos dolgot?
            Elvonszolnám őket messzebbre, a szeme színe elől, és egyedül hagynám őt ott? Kicsi a lehetősége annak, hogy még egy veszélyes ember csavarog Port Angeles utcáin ma éjjel, de annak is kicsi lehetősége volt, hogy itt legyen ez az első! Mint a mágnes, úgy vonzotta a veszélyt magához. Nem vehetem le rólam a szemem.
            Úgy tűnhetett neki, hogy ugyanazt a mozdulatot teszem, ahogyan felgyorsítottam, és elvittem őt a üldözői elől olyan gyorsan, hogy tátott szájjal és érthetetlen arckifejezésekkel bámultak utánam. Neki nem tűnhetett fel az elbizonytalanodásom pillanata. Úgy fogja feltételezni, hogy a terv a menekülés volt már az elejétől fogva.
            Még csak el sem üthetem őt a kocsimmal. Az megijesztené Bellát.
            A halálát olyan barbár módon akartam, hogy a szükségessége a fülemben csengett és elhomályosította a látásomat, mint egy íz volt a nyelvemen. Az izmaim a sürgősségtől összecsavarodtak, sóvárogtak a kényszer iránt. Muszáj megölnöm. Lassan lehámozok róla mindent, darabot a darabka után, bőrt az izomról, az izmot a csontról...
            Kivéve, hogy a lány, - az egyetlen lány a világon - az ülésébe kapaszkodott mindkét kezével, rám bámult, és a szemei még mindig tágak voltak és egészen bizalomteljesek. A bosszúnak várnia kell.
            "Kapcsold be az öved," parancsoltam. A hangom durva volt az utálattól és a vérszomjtól. Nem a szokásos vérszomjtól. Nem fogom beszennyezni magam, hogy annak az embernek bármely részét magamba vegyem.
            Bekapcsolta az övet a helyére, kissé megugrott a hangtól, amit kiadott. Az a kis hang megugrasztotta, és meg sem rándult, miközben én végigtépettem a városon, figyelmen kívül hagyva a forgalmi irányításokat. Éreztem a szemeit magamon. Furcsán nyugodtnak tűnt. Ennek nem volt értelme - nem, ha figyelembe vesszük, hogy min ment keresztül.
            "Jól vagy?" kérdezte, a hangja érdes volt a stressztől és félelemtől.
            Ő akarta tudni, hogy én jól vagyok-e?
 
174.
            A másodperc egy töredékére elgondolkodtam a kérdésén. Nem túl hosszan, hogy észrevegye a tétovázást. Jól voltam?
            "Nem," jöttem rá, és a hanglejtésem forrt a dühtől.
            Elvittem őt ugyanarra a használatlan kocsiútra, ahol a délutánt töltöttem eljegyezve magam a legszegényebb őrizettel, amit valaha tettem. Már feketeség volt a fák alatt.
            Olyan mérges voltam, hogy a testem megfagyott egy helyben, teljesen mozdulatlanul. A jeges kezeim vágytak arra, hogy összemorzsolhassák a támadóját, és olyan megcsonkított darabokra nyomjam őt össze, hogy a testét soha ne tudják beazonosítani...
            De az azzal járna, hogy őt itt hagynám egyedül, védtelenül a sötét éjszakában.
            "Bella?" kérdeztem a fogaimon keresztül.
            "Igen?" válaszolt rekedten. Megköszörülte a torkát.
            "Jól vagy?" Ez volt a legfontosabb dolog, a legelső a ranglistán. A büntetés volt a második. Tudtam ezt, de a testem őrjöngéssel volt teli, és nehéz volt gondolkodni.
            "Igen." A hangja még mindig tompa volt - kétségkívül a félelemtől.
            Ez miatt nem hagyhatom itt őt.
            Még ha nem is lenne állandó életveszélyben valami bosszantó ok miatt - valamilyen viccet játszik velem az univerzum - még ha biztos is lehetnék, hogy tökéletes biztonságban lenne a távollétemben, nem tudnám őt itt hagyni egyedül a sötétben.
            Bizonyára nagyon rémült.
            Én mégsem voltam olyan állapotban, hogy megvigasztaljam - még ha tudtam is volna, hogy azt hogyan kell végrehajtani... de nem tudtam. Bizonyára érzi a belőlem áradó kegyetlenséget, ennyi persze biztosan nyilvánvaló. Még jobban megijeszteném, ha nem tudnám csillapítani az öldöklés iránti vágyat, ami bennem forrott.
            Valami másra kellett gondolnom.
            "Tereld el a figyelmemet, kérlek," könyörögtem.
            "Ne haragudj, micsoda?"
            Alig volt elég önuralmam, hogy megpróbáljam neki elmagyarázni mire van szükségem.
            "Csak fecsegj valami lényegtelen dologról, amíg megnyugszom," utasítottam őt, az állkapcsom még mindig össze volt szorítva. Csak az a tény tartott engem az autóban, hogy szüksége volt rám. Hallottam
 
175.
a férfi gondolatait, a csalódást és a dühöt... Tudtam, hogy merre találom őt... Becsuktam a szemeimet, és azt kívántam, bárcsak ne látnék sehogyan...
            "Üm..." tétovázott - úgy képzelem megpróbálta értelmezni a kérésemet. "Holnap elgázolom Tyler Crowleyt suli előtt?" Úgy mondta, mintha kérdés lett volna.
            Igen - ez az, amire szükségem volt. Természetesen Bella előhozakodik valami váratlannal. Mint ahogy eddig is, az erőszakos fenyegetés az ő szájából olyan nevetséges volt - olyan mulatságos, hogy az már nyugtató volt. Ha nem égtem volna a vágytól, hogy gyilkoljak, még nevettem is volna.
            "Miért?" követeltem, hogy újra a beszédre kényszerítsem.
            "Mindenkinek azt mondja, hogy engem visz el az évvégi bálra," mondta, a hangja teli volt azzal a tigris-kismacska felháborodottsággal. "Vagy egy elmebeteg, vagy még mindig ki akar engesztelni azért, hogy meg akart gyilkolni a múlt... hát, emlékszel rá," tette hozzá szárazon, "és úgy gondolja, hogy az évvégi bál a megfelelő módszer. Szóval úgy képzelem, ha veszélyeztetem az életét, akkor kvittek vagyunk, és akkor már nem lesz miért kárpótolnia. Nincs szükségem ellenségekre, és talán Lauren leszáll rólam, ha Tyler békén hagy. Bár lehet, hogy szét kell zúznom Tyler Sentráját," folytatta meggondoltan. "Ha nincsen kocsija, akkor nem vihet el senkit az évvégi bálra..."
            Bátorító volt azt látni, hogy néha félreértelmezte a dolgokat. Tyler kitartása egyáltalán nem függött össze a balesettel. Úgy tűnt, hogy nem érti a vonzerejét, ami hatással volt az emberi fiúkra a suliban. Nem tudott a vonzerőről sem, ami rám volt hatással?
            Ah, ez bevált. Az elméje érthetetlen folyamatai mindig lekötöttek engem. Már elkezdtem visszaszerezni az önkontrollomat, és látni mást is a bosszún és a kínzáson kívül...
            "Arról hallottam," mondtam neki. Befejezte a beszélést, és nekem szükségem volt, hogy folytassa.
            "Tényleg?" kérdezte kétkedve. Aztán a hangja mérgesebb volt, mint előbb. "Ha nyaktól lefelé megbénul, akkor sem mehet a bálba."
            Azt szerettem volna, ha valahogy meg tudtam volna kérni arra, hogy folytassa a halálfenyegetés és a testi bántalmat anélkül, hogy őrülten hangzott volna. Nem is választhatott volna jobb módszert, hogy
 
 
176.
megnyugtasson. És a szavai - az ő esetében csak szarkazmus, nem szó szerint - emlékeztetők voltak, amire szükségem volt abban a percben.
            Sóhajtottam, és kinyitottam a szemeimet.
            "Jobb?" kérdezte szelíden.
            "Nem igazán."
            Nem, nyugodtabb voltam, de nem volt jobb. Mert akkor jöttem rá, hogy nem ölhetem meg a Lonnie nevű szörnyeteget, bár még mindig majdnem jobban akartam azt, mint bármi mást a világon. Majdnem.
            Az egyetlen dolog, amit ebben a pillanatban jobban akartam egy nagyon indokolható gyilkosság elkövetésén kívül, ez a lány. És bár nem lehet az enyém, már a puszta álom, hogy az enyém lehetetlenné tette, hogy gyilkolászásra menjek ma éjjel - nem számított, hogy mennyire igazolható is ez a gyilkosság.
            Bella egy gyilkostól jobbat érdemel.
            Hét évtizedet töltöttem azzal, hogy megpróbáljak valami más lenni - bármi más, mint egy gyilkos. Azok az erőfeszítéssel töltött évek soha nem fognak olyanná tenni, hogy a lány, aki mellettem ül megérdemeljen engem. És mégis, úgy éreztem, ha visszatérek ahhoz az életemhez - a gyilkos életéhez - még ha csak egy éjszakára is, bizonyára a lányt számomra hozzáférhetetlenné teszem. Még ha nem is innám meg a vérüket - még ha nem is lenne lángoló piros bizonyíték a szemeimben -  nem érezné meg a különbséget?
            Próbálok elég jó lenni a számára. Ez egy lehetetlen cél. De azért próbálkozni fogok.
            "Mi a baj?" suttogta.
            A lélegzete megtelítette az orromat, és ez emlékeztetett, hogy miért nem érdemelhetem őt meg. Ezután is, még a szerelem ellenére is, amit iránta éreztem... még mindig nyálcsorgató volt.
            Annyire őszinte leszek vele, amennyire csak tudok. Ezzel tartozok neki.
            "Néha problémáim vannak az indulatommal, Bella." A sötét éjbe bámultam, azt kívántam, hogy meghallja a szavaimban rejlő borzalmat, és egyben azt is, hogy ne. Főleg azt, hogy inkább ne. Fuss, Bella, fuss! Maradj, Bella, maradj! "De az nem lenne hasznos számomra, ha megfordulnék és levadásznám azokat a..." Már csak a rá gondolás is majdnem kihúzott az autóból. Vettem egy mély levegőt, hagytam, hogy az illata megperzselje a torkomat. "Legalábbis ez az, amiről megpróbálom meggyőzni magam."
            "Oh."